Nagy Flórián


Nem születtem fényképész családban, sőt még fényképezőgépünk sem volt. Emlékszem, nagymamámnál voltam, még nagyon kicsi lehettem, amikor kutatásaim során, egy szekrényben egy régi fénykép albumot találtam. Csoportképek voltak többnyire, házak előtt. Egy gyárkapuban álló, nagy székely bajuszos ember keltette fel a figyelmem, mert egy hatalmas meregetőkanál volt a kezében. Ez volt a nagytatám, mesélt is róla a nagymamám, hogy szakácsként is dolgozott akkoriban…A szavak csak úgy repkedtek a fülem mellett, a képeket nézegetve az akkori világban kalandoztak gondolataim. Annyira megtetszett nekem a fényképek nézegetése, hogy nagymamám néha már rám szólt, hogy csináljak mást is a képek bámulásán kívül. Kérdezősködtem, faggattam, hogy hogyan készülnek el a képek, hogy kerülnek rá a képre az emberek. Így kérdés sem volt, hogy mit kértem születésnapomra, mikulásra és karácsonyra. Természetesen…nem kaptam fényképezőgépet, de legalább az akkori “Pionír” házban elsőként a fényképész körre íratott be édesanyám.
Egy hosszabb szünet után újból elkezdtem érdeklődni a fények iránt. Akkoriban nagyon nehéz volt alanyt találni a képeimhez, így az akkori páromat, későbbiekben a feleségemet fényképeztem. Hamar szenvedélyünké vált a pillanatok megörökítése, mert utazásaink során annyira gyorsan változtak a tájak, hogy néha csak a képekről emlékeztünk vissza egy egy helyre.
A fényképezés és a kirándulások továbbra is a szenvedélyünk maradt. Így mi vagyunk a legboldogabbak, ha esküvői fotózásaink minél messzebb és messzebb visznek.
Azóta született egy csodálatos kislányunk, életünk legnagyobb szenvedélye, akinek minden pillanatát szeretném megörökíteni, mert annyira gyorsan nő, hogy legszívesebben néha megállítanám az időt. Nélkülük, a családom nélkül csak egy üres képkocka lenne az életem. Ezért hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyan szakmát választott nekem, ami nem a munkám, hanem a szenvedélyem.